Mitől szép egy nap?
Szombat van, napsütés és meleg, januári ajándék idő.
Semmi különös nem történik. Mindenki teszi a dolgát: életem értelme festi a nappalinkat, a gyerekek a kertben játszanak, a boldog képű kutyák és macskák között, mosolyogva nézem, ahogy a tacskó siheder megpróbálja elvenni a botot a fiam kezéből.
Sütőbe tolom az ebédnek valót, aztán kimegyünk az udvarra mi is. Kedves aprítani kezdi a tüzelőt, én a napon teregetem a ruhát, és ezalatt a banális tevékenység alatt szép lassan átjár a harmónia. Felkúszik a szívemhez a jó, meleg, finom érzés.
Örömöt érzek, hogy család vagyunk. Jó a tudat, hogy van és itt van az otthonunk. Körbenézek, mennyi munka vár még ránk, felnevetek. Férj kérdőn néz rám, elmondom, hogy csak eszembe jutott, hogy szeretem ezt a hülye házat. Vigyorog, pontosan tudja, mit érzek. Nem kell magyaráznom semmit.
Most már tudatosan átfolyatom az elégedettség érzését magamon, hagyom, hogy áramoljon át rajtam, egyszerre érzékelem a nap melegét, a finom, tiszta levegőt, a gyerekek hangját, a kisebbik trollokkal folytatmképzeletbeli diskurzust.
Gondoskodunk egymásról, mindenki úgy, ahogy tud. Klasszikus szerepben lubickolunk, a férfi férfi munkát végez, a nő nőit, és milyen rendben van ez. Nem teher, amit teszünk.
Arra gondolok, hogy mennyire másnak állítják be a boldogságot a reklámok, a mindent eladni kívánó hirdetések.
Nekem most nem kellene boldognak lennem, mert épp nem a trópusokon nyaralok, vagy nem szelfizek az új iphone 8-al a sípályáról, de még csak nem is ebédelek egy trendi vendéglőben, így nem teszek ma sem trendi kajás fotót a face-re, egy insta posztot se csinálok, csak állok a tök saras gumicsizmámban, teregetem a ruhát, és boldog vagyok.
