Életünk és a felújítás halad a létező legharmonikusabb káoszban, amit valaha megéltem.
Az érzés, hogy minden olyan ismerős itt, nem múlt el, hanem erősödött. Időről időre csak úgy rám talál a gondolat, akár a legbanálisabb tevékenység közben, hogy szeretek itt.
Abban az örömben már tudatosan szoktam lubickolni, hogy valamit, amire nagyon vágytam, amiért kockáztattam, azt megkaptam. Az enyém. Tudom, a földi javak birtoklása felett érzett örömöm kissé eltérít a nirvána elérésétől, de mire való a sok következő élet??
Közben hibáim ellensúlyozásaképp tovább gyakorolom a türelmet, hiszen az eredményekre várnunk kell, ketten vagyunk mindenre, és az én szerepem sokszor a lelkes közönség szerepe, igaz, nálam jobban senki se lelkesít 😉
Szóval egyre jobb vagyok a várakozásban, semmi hiszti, persze egy-egy röpke pillanatra kizökkenek a zenből, de aztán ismét megnyugszom, mert tudom, hogy egyszer kész leszünk, és jó lesz visszagondolni erre az időre is. Türelemért cserébe egyre kevesebb dolgot kapkodunk el, van idő ízlelgetni az ötleteket, próbálgatni az elrendezéseket, és azt vesszük észre, hogy tökéletes megoldások születnek (nekünk tökéletesek), helyükre kerülnek a dolgok, élhetővé és szerethetővé válnak a terek.
Oké, a bejárati ajtó helyét nagyon elcsesztük. De az még az elején volt. Most kitaláltuk rá egy sokkal jobb megoldást, ami eszünkbe se jutott volna, ha elsőre nem rontjuk el. Ősi kínai bölcsességet fogalmazhatnék meg a hibából erény kovácsolása téma körben, de egyéb sürgető tevékenységek nyomása alatt lévén ezt elhalasztom.
Helyette például érték mentést folytatunk. Felhasználunk néhány itt hagyott bútordarabot, két édes kis faragott szék az új asztalunk körül kapott helyet, a padláson lelt régi zsalugáter a nappalit fogja dekadens mód díszíteni. A saját bútoraimból párat el kell engedni – aki olyan tárgy fixált, mint én, azt tudja, hogy nem könnyű lemondani olyasmiről, amit szeretett a szemünk, és emlékek fűznek hozzá, de most a régi átadja a helyét pár még régebbinek. 🙂
Szóval így haladgatunk az új otthonunk testreszabásával.
Utóirat féle. A negyed évszázada kapott, jelentős érzelmi értékkel bíró, de igen nagyra nőtt szekrényem sehogy se fér, nem tudom a csöpp hálóba szuszakolni. A szekrény ajtó belsejére szintén negyed évszázada ragasztottam egy Brad Pitt posztert. Akkor még fiatal voltam és bohó, aztán teltek az évek, sok minden változott, csak a Bradi sármoskodott rendíthetetlenül a szekrényem belsejében.
Most, a szekrénnyel egyetemben, Brad sorsáról is döntenem kellett. Fájdalmas tipródás után született meg az elhatározás: szakítok.
Bocs, Brad. Sosem feledem az együtt töltött éveket.
